A farkasember balladája

Ha éjjel első álmodból riadsz fel,
a telihold az ablakban ragyog,
és torkod elszorul, s vonítanod kell
(úgy űz egy titkos, ősi, szörnyü sokk),
akár az eb... Nem! Mint a farkasok,
kik, mint az ősöd százezernyi éve,
ma is künn kóborolnak még az éjbe',
mert hajtja őket véres indulat...
Ha rajtad tör ki, el nem fojthatod,
kinő a bundád, karmod és fogad.

Ó, más ez, mint a kommersz, szimpla rémség,
mit százszor látsz a horrorfilmeken:
a génjeidből jő e farkaséhség,
mit jóllakatni nem lehet sosem,
e düh, melyet nem bírsz lenyelni sem,
ha elpattan, mi lelked még befedte,
civilizáltság pókhálónyi leple,
s megláthatod valódi önmagad.
Úrrá bírsz lenni rajta?! Mert ha nem,
kinő a bundád, karmod és fogad.

S ha otthon nem maradsz, s rohansz az utcán,
s üvöltést sejt mindenhonnét füled,
a szörny elől nem mindhiába futsz tán?
Hisz őt saját lelked mélyén leled!
Veled nőtt fel, s együtt születtetek,
szüksége nem volt ahhoz sem fogakra,
hogy bősz varázslatát beléd harapja,
ahogy veszett kutyák a kínjukat:
megosztozott a testeden veled,
s kinő a bundád, karmod és fogad.


Herceg, ha eztán kínoz még a félsz,
a Holdra rá se ránts - magadba nézz!
Embertestben születtél? Az kevés!
Szép arcod maszk, mely szörny-pofán tapad!
Ha azt legyűrni ész s erő kevés,
kinő a bundád, karmod és fogad!